Palya Bea - Én csupán szeretet akarok adni (2010)

2011.07.24.
Ez a lány nagyon egyben van. Nyüzsög, mosolyog, pedig elég sűrű időszakon van túl. A lemeze körüli hajtáson túl még önmagát is legyőzte. Sziklamászás közben ugyanis az örvénylő tengerbe zuhant…

Hogy bírod ezt a tempót?

Változó. Most épp azon vagyok, hogy egy kicsit hátradőljek, kevesebbet dolgozzak. A lemez bemutatásának időszakában szinte óránkénti időbeosztásban éltem. Most kicsit lassítok, rengeteg dolgot nem vállaltam el; visszautasítottam koncertfelkéréseket, egyéb munkákat. Nyáron kicsit ki is szállok majd a pörgésből, legalább egy hetet, de inkább kettőt eltöltök a tengernél. Sőt talán  októberben is. Most az eddiginél jóval nagyobb igény van bennem a biztonságra, a játékosságra, arra, hogy kevésbé felnőttként létezzek, kevésbé intézményként funkcionáljak. Hátra szeretnék dőlni, és játszani, mint egy gyerek.

Azért az a műfaj, amelyben te mozogsz, eléggé könnyed és laza...

Itt nem feltétlenül a lazaságra gondolok. Lazának laza vagyok. Viszont ennek a munkának, azon kívül, hogy énekelsz és dalokat írsz, szigorúbb, intézményesebb része is van, amit még akkor is vinned kell, ha van menedzsered, ha vannak kreatív társaid. Ráadásul ez az egész PalyaBeaság leválik rólam. Nem vagyok azonos azzal, aki a címlapokon virít, még akkor sem, ha önazonos vagyok minden médiamegjelenésemben. Az akkor sem én vagyok. Én egy lány vagyok, aki énekel, aki jön-megy. Fontosnak tartom, hogy az ember ne higgye el az önnön sztárságát, mert ha ezt teszi, nagyon magányos lesz. Mondjuk a dolognak ez a része nálam eddig is rendben volt, inkább a munka mennyisége lesz az, amiből visszaveszek.

Meg tudod ezt állni?

Jó a kérdés. Hogy miért vagyok ennyire hiperaktív? Miért kell nekem folyton dolgoznom? Ha az ember imádja a munkáját, nyilván akkor érzi magát jól, ha sokat dolgozik. Nálam ebben persze volt és van is egy jó adag bizonyítás. Bár tény, hogy egyre kevesebb. Az például, hogy idén télen megengedtem magamnak, hogy egy hónapig ne dolgozzak, valójában egy harmincéves önismereti folyamat eredménye.

Ha jól tudom, Mexikóban voltál...

Igen, oda visszajáró lélek vagyok. Az első két hétben persze ott sem tudtam igazán semmit tenni,  volt még munka a lemezzel, de a második két hétben már belassultam.Van ott valami, ami nekem nagyon kell. Az a falu, ahol voltam, egy szélsőséges, intenzív hely, nem egy luxusparadicsom, ahol hátradőlsz a hotel foteljában. Másképp mennek ott a dolgok. Sok a gyilkosság, a régi drogkereskedő hely, ugyanakkor az egyik legszebb part, amit valaha láttam. Legelőször egy barátom vitt el ide, és azóta visszamentem tavaly is, idén is. Én, aki mindig a nagy felfedező vagyok, aki nem megyek vissza sehova! Oda valamiért vissza kellett mennem. Úgy hívják egyébként a helyet, hogy Playa de muerte, azaz a halottak strandja, mert már sokan meghaltak ott, rengeteg az örvény. Nekem is majdnem sikerült ottmaradnom...

Mi történt?

Másztam a parti sziklákon, közel az óceánhoz. A víz nyugodt volt, de egyszer csak jött három nagy hullám, ami elég volt ahhoz, hogy lesodorjon. Szerencsére ki tudtak szedni. Mindez nyilván egy jelzés volt, az utamban egy fontos történés. Fokozatosan mosódtak ki belőlem az ezzel kapcsolatos érzések, mint valami aranyló folyadék, áradtak szét a testemben; lett bennem egy jófajta lassúság és nyugalom. Ezeknél a szikláknál egyébként vannak kis sírhelyek, többen meghaltak már itt, figyelmeztettek is a barátaim, hogy ne menjek oda. De én valamiért úgy éreztem, oda kell mennem. A tengeri emberek amúgy azt mondták nekem, ha a tenger érzi, hogy nyughatatlan vagyok, akkor beszippant, ha pedig nyugodt vagy, akkor nem bánt. Másnap vissza is mentem a tett helyszínére, és lemásztam ugyanúgy az utat, és ugyan enyhén remegő gyomorral, de sikerült felülírnom a sokkélményt.

Ezt leszámítva hallgatsz a barátaidra?

Akkor is hallgattam, mit mondanak... De leginkább arra hallgatok, ami belülről jön. Éreztem, hogy aznap történni fog valami, de nem tudtam nem arra menni. De a barátaim véleménye ettől függetlenül nagyon fontos, pont ma kellett meghozzak egy komoly döntést; sokukkal beszéltem, és rájöttem – pontosabban mindig újra és újra rájövök –, mennyire jó barátaim vannak. Érezzük egymást, a nehéz döntési helyzetekben pedig mindig a középpontom felé terelnek. Ahhoz, hogy most hátra tudjak dőlni, játszani tudjak, ne kelljen kontrollt tartanom, kell a támogatásuk. Jó érzés, hogy ők ezt megadják nekem, és hogy én is ezt nyújtom számukra.

Nem csak a barátaidhoz, a közönségedhez is közel vagy.

Igen, most lesz például Kapolcson a Művészetek Völgye, ahol a saját ötleteimet is megvalósíthatom, bevonom a közönséget. Rengeteg minden lesz ott, nem csak zene. Én magamat egyébként eleve emberzenésznek definiálom, nem zenészembernek. Előbb vagyok ember, aztán zenész. Éppen ezért Kapolcson lesz tánc, álomfejtés, beszélgetés; minden ilyesmi izgat-mozgat. Lesz közös improvizáció is délben, ami Déli palyaudvar címen fut majd. És kiírunk palyazatot ruhákra, férfiakra...

Velük most most hogy állsz?

Nagyon jól, köszönöm, szeretem őket továbbra is (nevet). És persze járom a szerelem göröngyös útját, mint mindannyian. Régen volt egy vicces válaszom: azt mondtam, három férjem van, az egyik Tokióban, a másik bankár, a harmadik pedig.... itt történt a körömlakkos malőr, nem értettem, ki a harmadik :-)  Ezt vicces válasznak szántam, pedig valójában tényleg érdekes a férfiakkal való kapcsolatom, hiszen főleg férfiakkal dolgozom. Olyan típusú közeli kapcsolatban vagyok velük, ami nagyon elmélyültté vált. Például Gryllus Samu, aki a legutóbbi albumomon is a szerzőtársam volt, a testvér, alkotótárs és barát furcsa egyvelege. Soha nem volt köztünk semmi, és nem is lesz, egészen másfajta a viszonyunk. Ugyanakkor megnyugtató érzés, hogy vannak olyan kapcsolataim, amelyek férfiakhoz kötnek, de mégsem kétértelműek: segítjük egymást, tiszteljük egymást, érezzük egymást, tíz-tizenöt éve közösen dolgozunk. Emellett persze nyilván vannak szerelmeim, illetve aktuálisan csak egy, de az egy másik viszony...

Róla mondasz valamit?

Kérdésünkre csak nevet, mi pedig értjük a célzást. Le vagyunk szerelve...

Na jó, akkor másról kérdezlek. Nem csak férfiakról, szülésről, gyerekvállalásról is énekelsz...

Én az a típus vagyok, aki majd később fog szülni, ami adódik egyrészt az énekesi életformából is, főleg abból, ahogyan én csinálom – a húsomat, bőrömet, lelkemet, mindenemet belegyúrom a zenébe és minden egyes koncertbe. Ez így egy olyan életforma, ahol minden koncert egy szüléssel felér. Szoktam is mondani, hogy az én gyerekeim a lemezeim és a koncertjeim. Igazi babát egyelőre nem tervezek, de a vágy már érezhetően sokkal nagyobb iránta, mint korábban, emiatt pedig a biztonságra való igényem is megnőtt. Nem a házra, nem a fotelra és nem a sok pénzre gondolok itt, hanem arra, hogy abban a folyamatosan mozgó impulzushalmazban, ami az énekesi pálya, megtaláljam a stabilitást.

Gondolom a munkád miatt sokat kell utaznod is.

Igen, jó pár ezer kilométer van már mögöttem idén is. De ezt szeretem! A két legjobb hely, ahová a munka kapcsán eljutottam, Kirgízia és Kazahsztán volt. Amerikát, New Yorkot is szerettem, a Carnegie Hall-beli tavalyi fellépés fantasztikus volt. Európát is imádom, Hollandia nagyon hálás terepe az én zenémnek, ahogyan Belgium és Anglia is. És persze Spanyolország. Ja, és Japán is.

Most nagyjából fölsoroltad a világ minden szegletét...Kirgízia miért lett ennyire nagy kedvenc, mi fogott ott meg?

Biskek és Budapest testvárváros, ennek kapcsán jutottunk ki oda fellépni még Kárpátia Folkműhelyként. Annyira gyönyörű volt a táj, és amit az ottani emberektől, zenészektől kaptunk, amilyet addig nem láttam, nem tapasztaltam. Olyan a levegő, hogy harapni lehet; folyamatosan ittuk a vodkát, mégsem rúgtunk be. Ott valahogy az egész italozás, tudom, ez furcsán hangzik, de szeretetnyelvvé vált ott.

Gyakran használod a szeretet szót, a legkülönfélébb összetételekben....

Az én szótáramban a szeretés egy vonal, ami köldöktől köldökig húzódik, egyfajta energiavonal, ami egyben a figyelem, a kreativitás szinonimája is. Nem a szó misztikus értelmében használom, hanem inkább a kapcsolódás értelmében. Én csak szeretetet akarok adni, nem akarok megváltoztatni senkit, még akkor sem, amikor a kalocsai vagy az esztergomi javítóintézetben énekelek a fiataloknak. Egyszerűen csak odamegyek, figyelek rájuk, szeretek, szeretést tudok adni nekik. És ez kölcsönös, ettől én is rengeteget épülök, kapok, szépülök.